Akik hozzám hasonlóan ezt teszik, azok valószínűleg tisztában vannak vele, hogy az együttes Iowa államból indult, ahol azonban volt egy másik kiemelkedő metál banda is, a jóval melodikusabb zenét játszó Stone Sour, melynek énekesi posztján Corey Taylor nyomta az ipart. A legenda szerint aztán a Slipknot három tagja, énekest keresve meglátogatta az akkori munkahelyén (megy egy pornóbolt volt egyébként) és finom módszerekkel („gyere át vagy szétrúgjuk a segged) rávették, hogy legyen az éppen feltörekvőben lévő extrém együttes vezető vokalistája.

Később, mikor a világhírnév felé indulva az együttest otthagyta a ritmusgitáros, a Stone Sour gitárosa James Root is átjött véglegesen, hogy ezzel a Slipknot elérje a mai napig tartó fix felállást. Ezzel a történet érdekes fordulatokat vesz, hiszen a Stone Sour gyakorlatilag így ki lett végezve, és talán nem is éledt volna újra, ha a Slipknot tagoknak az IOWA című albumuk turnéi után nem lesz elegük egymásból, és nem megy vissza legtöbbjük a saját kis korábbi zenekarához. Így történt hát, hogy Corey és Jim visszatért a Stone Sour berkein belülre, hogy felvegyük az azonos című nyitóalbumot; természetesen közben a Slipknot is rendbe jött, némi pihenés és a saját zenekarokkal zenélgetés után a tagok természetesen újra összeálltak, kiadták a fantasztikus Vol 3. albumot és azóta is róják a világkörüli koncerteket. Ezzel tehát lezártuk az előzmények tárgyalását, tisztában vagyunk a Stone Sour album keletkezésének körülményeivel. Az első kérdés, ami talán sokatokban felmerülhet, hogy ha két tag is játszik a másik bandában a világ egyik legdurvább zenéjét játszó maszkos őrültek közül, akkor mennyiben különbözhet az SS zenéje a Slipknot zenéjétől? A válasz: amennyire csak lehet. Természetesen egy pillanatig nem lehet elfelejteni, hogy Corey Taylor az énekes, habár itt a Slipknotban kevesebbszer használt tiszta énekhangját teszi előtérbe, és jóval kevesebb az ordítás; tehát az együttes megmaradt jóval dallamosabbnak, jó értelemben vett slágeresebbnek. Ha nagyon akarnám akkor talán a Get Inside refrénjére mondanám azt, hogy érződik a Slipknot utóhatás, de már ez is olyan egyedi, hogy a többi számmal együttvéve egy teljes mértékben saját élményt ér el, saját feelinget alakít ki.

Corey zseniális szövegíró, ezt eddig is tudtuk, s ez a tehetsége most sem hagyja cserben: nagyszerű témákhoz nyúl, alapvetően megtartja az egyéniség-centrikus szövegeket, sorai sokféleképpen értelmezhetőek, gondolkodtatóak, egyszerűen kiváló mindegyik. A Bother című, akusztikus szám egyébként (amellett hogy csodálatos) ismerős lehet a Pókember című filmből, mondanivalójával és szomorkás, melodikus muzsikájával nagyszerű aláfestés a filmhez. Az albumból ezen felül megjelent egy DVD verzió is, melyen további három nagyszerű szám kapott helyet.

S amit mindez megteremt: a nagyszerű hangulat, mely valóban olyan, ahogy azt Corey az egyik interjújában megfogalmazta: mintha csak átugrottak volna a haverokhoz a garázsba; s valóban ez is történt! A Stone Sour album már 2003-ban megjelent, így jogos a kérdés: miért írok róla most? Válasz: csak úgy! Valamint azért, hogy többen megismerjétek ezt a remek kis bandát, akik olyan hangulatos, nagyobb tömegek számára is befogadható metált játszanak, mely nem süllyed a Linkin Park és más hasonló együttesek kommersz-divat szintjére: minden egyes percéről süt az egyediség, a hangulat, melyet mindenkinek hallania kell, aki kedveli a stílust!